A nyári éj meleg volt, a város fényei aranyhidat rajzoltak a Dunára. Anna és Ádám egy félreeső, fák árnyékába bújó stégen ültek, ahol csak a víz halk csobbanása és a tücskök hangja kísérte őket.
A beszélgetés lassan elhalt, helyét átvette a csendes közelség. Ádám ujjai végigsiklottak Anna karján, majd a tarkójánál megálltak. Nem kérdezett, csak megcsókolta. A csók először lassú volt, de hamar átcsapott olyan tűzbe, amelyet egyikük sem akart elfojtani.
Anna ruhája könnyedén simult testére, de ahogy Ádám keze végigfutott rajta, már inkább akadálynak tűnt. A lány halkan felnevetett, majd egyetlen mozdulattal lehúzta a válláról a pántokat. A kabát, a ruha, majd végül a fehérnemű is a stég szélén kötött ki – és köztük már nem maradt más, csak a nyár éjszakájának forró levegője.
A szenvedély sodrása úgy ragadta el őket, mint a Duna áramlása: megállíthatatlanul, minden gátlást elsodró erővel. Testük egymásra talált, és az éjszaka minden titkos rezdülése eggyé olvadt bennük.
Mikor végül a holdfényben lihegve egymás mellett feküdtek, Anna játékosan Ádám vállára dobta a melltartóját. Nevetve szólt:
– Na, ez maradjon itt indexképnek… hogy emlékezzünk, hol kezdődött minden.
És valóban: másnap reggel a rakparton sétálók közül néhányan furcsálva nézték az ottfelejtett fehér csipkét, mit sem tudva arról a titkos, szenvedélyes éjszakáról, amit a Duna partja őrzött.